Mint ahogy az embert, úgy a növényeket is a víz élteti. Ha sok van belőle, akkor a növények is jól érzik magukat, és hajlamosak burjánzásnak indulni. Öröm a szemnek a látvány, amikor a természet erejét a dús, életerős növényzet mutatja. Nem mindig egyszerű azonban ilyenkor a vízitúrázó helyzete!
A rejtett kincsek és persze a teljes körű kikapcsolódás iránt vágyódó túrázók vágtak neki augusztus második felében a Vajas-foknak. Az időjárás nem kecsegtetett egyértelműen jóval, azonban indulás előtt a csapatnak más miatt fájt a feje. Lelkesedésben nem volt hiány, ám mégis számolni kellett azzal, hogy a folyót több helyen beborítják a vízinövények, megnehezítve, esetleg meg is akadályozva a továbbhaladást. Bár egy vízitúrán az ilyesmire mindig fel van készülve a túrázó, és vidáman fogad minden efféle kihívást, azonban ha a torlódások túl gyakran akadályozzák az evezést, az még a hangulat rovására is mehet. A Vajas-fokról azt beszélik, hogy nyáron jó eséllyel fut bele a hajó a vízinövények kusza hálójába. Ebbéli aggodalmunkban több alternatív szálláshelyet is elterveztünk fejben, de a csapat egyöntetű volt abban, hogy nem hátrál meg.
A kalocsai indulásnál bizakodóan tapasztaltuk, hogy továbbra is van egy kis sebessége a víznek, így pihenés alatt is csoroghatunk tovább. A túra – egy meglepő fordulattal – folyásiránnyal szembe indult. Az általunk ideálisnak ítélt vízre szálló hely ugyanis valamivel lejjebb volt a Vajas-fok igazi kezdetétől. Bár sokan a foktői kiágazástól tekintenek ezen a néven a folyóra, mi azt a szakaszt a modern térképeken fellelhető Csorna-foktői-csatornának neveztük, így az abból való kiágazástól vette kezdetét számunkra a Vajas-fok.
A négy napos vízitúra az induláskor sok bizonytalansággal szolgált (ahogy azt említettük, sem az időjárás, sem a vízinövények nem fedték fel távolról titkaikat, azt, hogy mi a szándékuk a túrázó csapattal). Egy stabil, és nem elhanyagolható pont azonban volt az út során. A túrázókat minden táborhelyen meleg vacsorával várták, és persze, az autóval szállított csomagjaikkal. Ez a kényelem tovább javította az amúgy sem rossz hangulatot. Az első napra jutó 15 km-es táv nem okozott nagy kihívást. Bár a túravezető jóslata délután tájban már beválni látszott: hiába csekély az aznapra jutó leevezendő távolság, ha a délután derekáig túlzásba visszük a pihenést, és túlteng a csorgással egybekötött heverészés, falatozás, nem is beszélve a szomj-oltásról, akkor távolság ide vagy oda, mind a kenuk legénysége és leánysága, mind pedig a kormányosok elkezdenek türelmetlenek lenni, és egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy mikor érünk már a táborhelyre.
De addig a Vajas-fok is megmutatta az arcát. Az első zsilip kedveskedni akart nekünk, és felnyitva hagyta, hogy átemelés nélkül átevezzünk rajta. Ami ezután következett, az viszont a túra teljesítményértékét növelte meg, egyik pillanatról a másikra. Történt ugyanis, hogy már az indulástól azt tapasztaltuk, hogy a tavaszi viszonyokhoz képest jóval szűkebbre szabja a folyó szabad folyását a part menti növényzet: a nád, a sás és más helybéliek szinte harmadára csökkentették az utat. Ez felüdítő látvány a túrázó számára, különösen, ha az egész évi munka után végre lehetősége van kiszabadulni néhány napra a természetbe. Aztán egyszer csak a nádasokban elakad valamennyi úszó növény, amelyek hamar fel is torlódnak, és eztán már gátként tartóztatják fel maguk mögött a kisebb és nagyobb uszadékot. Szemből érkező túrázók már jó előre figyelmeztettek, hogy valami ilyesmi vár ránk nemsokára.
Az elől haladó kenukból már messziről látszott, hogy egy kisebbfajta kihívással nézünk szembe. A növényzet azonnal megállította a kenukat, lehetetlen volt hagyományos módon tovább evezni, hiszen még a vizet sem láttuk magunk alatt. Új módszerekhez folyamodtuk. Erőteles csípőmozgással és szigorúan egyszerre történő evezéssel, azaz kanalazással igyekeztünk pár centivel előre taszítani a hajókat. Az első ijedtség (hogy nem haladunk tovább, és az illatok sem voltak túl felemelőek) hamar mulatságba csapott, hiszen minden kenuban rájöttek, hogy itt nem sokat lehet trükközni, csak a nyers erő és ügyesség számít. Az elől haladók, akik végül átértek a benőtt szakaszon, kötéllel igyekeztek húzni a bent ragadtakat, hogy közös erővel gyorsítsák a továbbjutást.
A csapat végül győzelemként ünnepelte, hogy sikeresen áttörte a növény-falat, eztán már indok is volt az egyre gyakoribb pihenésre. Bátya második zsilipjét (hangzatosan Bátya II.-nek neveztük el) már zárva találtuk, de szerencsére még a feltorlódott uszadék előtt sikerült partra emelni a hajókat.
Az első táborhely Miskén volt. Egy horgászok paradicsomaként funkcionáló holtág partján táboroztunk le, ahol a helyi horgász egyesület, illetve a terület tulajdonosa megengedte, hogy táborozzunk, és igénybe vegyük az olyan kényelmi funkciókat, mint tűzrakóhely, a fedett asztal- és padsorok vagy egy kissé távolabb a toilette. A ligetszerű helyet egyik oldalról a holtág, a másik oldalról egy kisebb telepített erdő, azon túl pedig a Vajas-fok határolta. A folyó partja itt igen rendezett képet mutatott, így többeknek kedvük is szottyan egy kis fürdőzéshez.
Valamennyi vízitúrán figyelemmel kísérjük a helyi eseményeket, és ha úgy adódik, megoldjuk, hogy a csapat részt tudjon venni azokon. A miskei táborozás éppen augusztus 20-ára esett, és Kalocsán nem csak tűzijátékkal, hanem lampionos vízi felvonulással is készültek az ünnepre. A kiadós bogrács-vacsora és a napközben megmaradt italok hatására azonban már senkinek nem volt kedve civilizációs programokhoz, így az estét inkább a természet lágy ölén, gitározással töltöttük.
A második nap kisebb távolság várt a csapatra. Ennek megfelelően indult az evezés is. A déli harangszó már éppen a vízen érte a kenukat, ahogy az egy klasszikus vízitúrán természetesnek is tekinthető. Hiszen itt szó nincs teljesítmény-kényszerről vagy szigorú napirendről. A reggeli ébredés és az azt követő órák nagyjából úgy telnek, hogy mindenki szépen lassan reggelizik, majd csomagolja össze a sátrát és egyéb holmiját, de fél szemmel, talán tudat alatt, a többiek haladását is nézi, hiszen ha a többség lassabban halad, akkor vétek lenne elkapkodnunk a csomagolást, a végén nekünk kellene hosszasan várnunk a lassabbakra. Így egy dinamikus egyensúly alakul ki, ami általában elég késői induláshoz is vezet.
Bár a második napra kevés kilométerrel kellett számolni, mivel az alföldi táj nem sok támpontot adott az aktuális helyzetünkről, a szinte már túlzásba vitt csorgási szakaszok során egyre gyakrabban merült fel a kérdést, hogy ott vagyunk-e már… De a táj megint kárpótolt az időért. A folyó egyre szélesebb lett, és a növényzet is visszafogta magát, nem kis részben a horgászok révén. Érezhető volt, hogy faluhoz közeledünk, egyre gyakoribbak lettek a stégek és kisebb horgásztanyák. Hamarosan a falu házai is megjelentek bal oldalon, takaros kis kertekkel, és hangulatos fűzekkel a folyó felett. Bár a falu közepén a kikötést egy hattyú-család megpróbálta megnehezíteni, a táborozásra a tervek szerint ebben a hangulatos faluban került sor. Egy vízitúrázó a túra során nem vágyik túl sokra, de van, ami alapvető ahhoz, hogy kellemesnek ítéljen egy-egy táborhelyet. Ehhez Dusnokon minden adott. Tiszta füves rét a folyó mellett a táborhoz, a közelben egy kis homokos strand, de az előzetes egyeztetések révén a falu rendelkezésünkre bocsátotta a focipálya öltözőjében található zuhanyzókat is. A vízparti söröző közelsége ugyan megingatta az esti tábortűz szentségét, mivel magához vonzotta a túrázók nagy részét, de a vacsorának így is hamar nyoma veszett az éhes gyomrokban. Ha a Vajas-fokot az országban több vízitúrázó ismerné, akkor Dusnok nagy hírű, kedvelt üdülőfalu lenne. Így azonban egy csendes kis hely, amit az erre vetődő túrázók nem is bánnak annyira.
A következő éjszaka véget nem érő eső zaklatta fel a kedélyeket. Reggel azonban kiderült, hogy még azoknak sem ment el a kedvük a túrától, akiknek beázott a sátruk. Bizakodva néztünk a harmadik nap elébe. Bár a Vajas-fok nem számít hosszú folyónak, ezen a túrán is jól kivehetők a folyó eltérő tulajdonságokkal rendelkező szakaszai. Míg Dusnokig tipikus alföldi tájon haladtunk, nyílt szántóföldektől övezve, Dusnok után már az erdők kezdték el uralni a tájat. Ezek néhol csak galériaerdők voltak, néhol viszont széles kiterjedésű egykori ártéri erdőségek. Nagy kincs ez az alföldi tájon, az egykori Kalocsai-Sárköz maradványa. A civilizáció ezen a napon sem terhelte túl a túrázókat. Egyetlen komolyabb nyoma az M9-es autóút volt a fejünk felett.
Vannak túrázók, akiknek egy vízitúrán magasabb az igénye a civilizáció iránt, míg mások teljesen el szeretnének szakadni a városi élettől. A középutat csak úgy lehet megtalálni, hogy alkalmazkodunk a helyi viszonyokhoz és adottságokhoz. Míg Dusnokon a falu mindenben kiszolgált minket, a túra negyedik napján minden településtől távol, a Duna gátja mentén táboroztunk le. Ehhez jó előre fel kellett tölteni a készleteket, de így legalább az esti tábortűz hangulatát nem törte meg az italboltok látogatása. A gátőrház szomszédságában, az elfogyasztott vacsorát követően tüstént lezuhant az ég, és kitartó eső vette kezdetét. Szerencsére a sátrak már álltak, megerősítve az eső ellen. A csapat vidáman fogadta az esőt, hiszen nagyon szerencsésnek érezték magukat, hogy ez az eső nem napközben a vízen kapott el minket.
Este még egy rövid taktikai tanácskozásra is sor került. Az utolsó napon ugyanis a Duna várt ránk, nem tettünk kísérletet a Vajas-fok folytatásán végigevezni, itt már vakon elhittük azokat a híreket, hogy augusztusban csak benőtt növényzettel találkoznánk. Cserében azonban új típusú kalandok vártak a Dunán. A Vajas-fok vizét kivezető óriási méretű zsilip mögött, ahogy lenyugodott a folyó habzása, egy meredek partoldalon tettük vízre a kenukat. Néhány száz métert még a kis folyón eveztünk, amely itt már 6-8 méter mélyre vágta be magát a folyóparti löszös talajba, látványos, hegyvidéki jellegű formákat alkotva, és ezáltal romantikus hangulatot kölcsönözve a tájnak.
A Duna mosolyogva fogadta a túrázókat. Egy csapásra elfelejtettük a kis folyó báját, és itt már a kiszélesedett tájra kellett koncentrálni. Részben, hogy befogadjuk az új élményeket, részben pedig azért, mert uszályok és kirándulóhajók jöttek-mentek a folyó hosszában. A túravezető előre biztatta a csapatot, hogy jóval gyorsabban fogunk haladni, mint a Vajas-fokon, ami egyelőre igaz is lett. Ennek örömére – a különlegesen alacsony vízállás miatt szárazra került zátonyok egyikén – azonnal partra is szálltunk. A bátrabbak meg is mártóztak a folyóban, a többiek a parti homokot élvezték. Sajnos, a csoportnak esélye sem volt arra, hogy észrevétlenül közelítse meg a partot, így az addig ott tanyázó szürke gémek, kócsagok, kárókatonák és néhány fekete gólya hamar elillant előlünk.
Ez már a Gemenc vidéke. Évszázadokon át érintetlen vízi világ, amely mára felépítette saját arculatát is. Ez az arculat visszatükröződött a túrázóktól. Mindenki lelkesen várta, hogy beevezzünk végre a Rezéti-Holt-Dunában, és ott szarvasok tömkelegével találkozzunk. Ebben azonban csalódniuk kellett. Fényes nappal, rekkenő hőségben és más, nálunk jóval hangosabb túrázó társaságában az állatok nyugodtabb helyekre vonultak. Nem ez volt azonban a legnagyobb meglepetés itt. A táj így is a várt szépségét mutatta, viszont a folyó szinte teljesen megállt ebben az ágban. Hosszú kilométereket kellett kitartóan evezni, míg megláttuk újra a nyílt vizet. Eztán még egy kisebb mellékág várt ránk, valamivel több izgalommal, ugyanis az ág első felében egy kis zárás állta az utat, mintha valamiféle hegyvidéki patakon járnánk. Majd utána óriási homokdűne következett, szinte teljesen kagylókkal borítva. Adott volt, hogy itt is pihenőt kell tartani. Errefelé már voltak harmadik típusú találkozások: számos nagyvad lábnyomával ismerkedhettünk meg a homokban. A mellékágban alig csordogált a víz, szerencsésre mégsem feneklettek meg a kenuk. Innen már csak néhány kilométer volt hátra a túra végéig, és mivel már jócskán benne voltunk a délutánban, mindenkinek jól esett, hogy partot értünk Baján. Ezt többen halászlével ünnepelték.
Szeptemberben újra Vajas-fok. Térjünk vissza együtt!
Kövess minket